Bizony, lassan 3 év után először nagyon mélyen hiányoznak a szüleim. Hiányoznak a reggeli cappuchinok apussal, a kis péksütik, esküszöm még a konyhát is mégegyszer kifesteném, ha még otthon lehetnék. Gyuszkó állítja, hogy vele is ilyen volt, hát én nem tudom. Nagyon nem akaródzott eljönni. Jól éreztem magam otthon velük. Most kicsit olyan volt, mintha visszacseppentem volna a gyerekkoromba, és újra az a békés, jókedvű család voltunk, akik egyébként is. Jólesett az otthoni ház körüli munka. (nem hittem volna,hogy egyszer ilyent mondok)
Az is gáz volt,hogy az egyébként jól sikerült randim másik részvevője tündéri helyes hölgyike volt, és látszott rajta,hogy igenis bejövök neki, de ez a kurva távollét húzta keresztbe...hümm ezt is. Ilyenkor megfordul a fejemben,hogy van-e így értelme egyáltalán itt lenni,ha minden más meg otthon van.Persze a kép, amit az 1-2 hetekben látok otthonról irreális, hiszen ilyenkor nekem ott nincs semmire gondom. Ilyenkor ahogy az angol mondja: Everything is peachie. A baj az,hogy amúgy is. Kurvára igazságtalan az élet, hogy ide száműzött, ők meg ott vannak, most megint messze tőlem.
Eddie azt mondta,hogy ez az érzés normális ( mint Margit - nooormááális) mert most nincs nő, meg más egyéb a fejembe, és az agyam most találkozott szembe először a gondolattal egy az egyben, hogy bizony a szülők hiányát nem pótolja semmi.
Meg aztán szerintem az is van, hogy vénülök. Jah, már majdnem 29 vagyok. :)
A depressziót fokozandó el is felejtkeztem a tényről,hogy a kocsimban Bonanza Banzai összes van éppen.
"Újra játszol, újra élsz,
Magányodról nem beszélsz.
Hangok hívnak, visszatérsz,
Nem szeretsz és nem remélsz."
Bonanza Banzai - Újra élsz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése