One week to go

Ez volt az a hét, amit inkább elfelejteni kellene, de még inkább kihagyni, mintsem megélni. A hét eleje egyszerűen szánalmasan lassan vánszorgott. Fáradt voltam. Minden porcikámban. Ugye-ugye a hétvégi lumpolás... :)
Aztán ahogy kedves horoszkópom előre vetítette csütörtökre beütött a krach. Azt hiszem, hogy át kéne szoknom az andaxinos alvásra.Annyira ki kellene ütnöm magam minden este, hogy ne álmodjak. Ez ugyanis csak annyira cseszte el a pénteki napomat, hogy reggel a dugóban állva,ha nem is mondanám,hogy eltörött a mécses, de könnybe lábadt a szemem. Kurva férfias, jah. Ennek egyenes ági következménye, hogy egész nap olyan voltam, mint egy döglött hintaló, akit egy szaros papuccsal vertek agyon. Kész. Totál káosz.
Ma is tartott még egy kicsit, de a tegnap este némileg vidított rajtam. Történt ugyanis, hogy találtam egy versenyt, amire úgy fest sikerül elcsábítanom Gáboromat mikor otthon leszek. Tök királyság. Ezer év után újra versenyautóban fogok ülni,és ráadásul az általam annyira kedvelt Kurd-Lengyel szakaszon. Sok még a ha, de azért mégis. :) Nagyon pezseg már a vérem egy kis versenyzés után. Tudom, hogy abban a mezőnyben semmi keresnivalónk nem lesz helyezést illetően, de kit érdekel? Nem azért megyünk. :) Just simply have fun!
Ma elkészítettem életem első lecsóját, ami nagyon finom lett a kóstolás alapján. Bár nem az volt a vacsi. Gyuszkóék hoztak kínait nekem is, így azt ettem. Most meg nem bírok megmozdulni. Pedig olyan jól voltam úszás után. Jól éreztem magam. Ezen mondjuk sokat segített,hogy főzés közben rádiókabarét hallgattam és szét röhögtem a fejem.
Holnap megint uszi a délelőtti program, utána meg változatosság képpen pihi, relax. De úszni kell...ha már egész héten elodáztam a dolgot.
És ami a legfontosabb! Jövő hét végén megyek haza. :)