Újra itt volnék. Hát nem mondom,hogy nem volt sokkal jobb otthon,de az is tény,hogy nem találtam fel magam...vagyis volt olyan nap mikor nem.De az is jobban telt,mint az itteniek. De nekem pillanatnyilag ez maradt. Érdekes volt a repülőn ülni és miközben fordultunk Pest felett nekem egy gondolat suhant végig az agyamon: Az utolsó szál is elszakadt ami haza kötött.
Hogy elmélkedjek kicsit a történtekről ( mert legalább egy ember legyen,aki sajnálja ) olyan ez az egész kicsit mint valaki halála. Bizonyos értelemben az is. Meghalt egy kapcsolat, végetért egy fejezet - kinek hogy tetszik - és ez bizony a felekben (egyikben mindenképp) olyan űrt hagy,mintha a másik meghalt volna. Aki eddig a mindennapok része volt,és akiért felkelt az ember nincs már többé. És bár úgy dobott ki, mint a macskát a dolgára, unfair módon, mégis hiányzik és ez a hiány bizony fáj. De meg kell tanulnunk élni az életet tovább. Dolgozni, nevetni, barátkozni, és később szeretni is. A baj csak azzal van,hogy a munka sem megy úgy,és a fogaskerekek sem forognak annyira. Azért kezdtem, hogy együtt majd jó legyen és lám,most célját vesztette.
Orsi aranyos volt. Azt mondta túl sokat agyalok. Igaza lehet. Hagyom a dolgokat folyni,és igyekszem megtenni a tőlem telhető legjobbat. Aztán majd meglátjuk hogy haladok.
Ahogy Anne utolsó fejezete szól: Az út elkanyarodik. Ami eddig teljesen nyílegyenesnek látszott az most úgy tűnik nehezedik. De az utolsó mondat is tökéletesen illeszkedik az életembe. "Az út eddig is tele volt kanyarokkal." Márpedig azt gondolom mindegyikből sikerült kijönnöm eddig.
Adri azt mondta nemrég,hogy túlértékeltük talán az egészet. Ha ez valóban így van akkor talán túlértékelem a veszteséget is...
De attól,hogy nyugtatom magam még fáj és üres.
Talán jobb volna,ha tudnám gyűlölni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése